Bevezető
A Misszió
Vrinda
Mestereink

Sríla Bhaktivinód Thákur
(1838-1914)

Bhaktivinód Thákur törhetetlen fáradsággal és aktivitással élt Krsna, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének szolgálatában. Nektárfolyamhoz hasonlatos írásai - melynek hullámai hűsítő balzsamként hatnak az anyagi világ égető tüzétől szenvedő, hazáját vesztette lélek számára - azt a célt szolgálták, hogy újból visszaállítsák a társadalom intelligens és művelt rétegeinek hitét az Úr Csaitanja nemes tanításában.

Ha visszatekintünk a 19. századba, láthatjuk, hogy a vaisnavizmus - melynek eredete Csaitanja Maháprabhu mély és fenséges filozófiája - mennyire kifakult, elvesztette hitelét. Még a rendkívül tanult panditok sem tudták követni az Úr Csaitanja felemelő tanácsait, sőt, kételkedővé tették a tudatlan és műveletlen embereket. A vaisnava hagyományok leértékelődtek, és úgy tartották, az egész nem más, mint koldusok menekülése a társadalom problémái elől.

Bhaktivinód Thákur hamisítatlan istenszeretettel magyarázta meg azt a mély filozófiát, amely a védikus irodalom lapjain maradt meg számunkra. Szavaival és odaadásával egyszerű nyelvre ültette át a filozófiát, hogy az a nagyközönség számára is érthetővé váljék. Írásainak és páratlan jellemének köszönhetően kialakult egy olyan tanult és felvilágosult réteg, amely büszke arra, hogy vaisnava, és hogy bepillantást nyerhetett a bhakti tiszta és fenséges filozófiájába.

Habár Bhaktivinód Thákur - akinek a Kedáranáth Datta nevet adták - gazdag környezetben született 1838. szeptember 2-án, életének kezdetén mégis sok nehézséggel kellett megküzdenie. Gyermekkorát anyai nagyapja házában, Birnagarban (Ulágrám) töltötte, ahonnan apja halála után, 13 éves korában Kalkuttába ment. Itt fejezte be tanulmányait. Apai nagyatyja, Rádzsavallabha Datta Kalkutta híres személyisége volt. Életének utolsó napjait Orisszában, egy magányos helyen, aszkétaként töltötte. Természetfeletti látóképessége folytán megjósolta a jövőt, és tudta, mikor fog meghalni. Bhaktivinód Thákur jelen volt e nagy lélek halálakor. Miután megkapta nagyapja utasításait, kérésének eleget téve sorra végiglátogatta Orissza állam fontosabb templomait és asramjait.

Később, bekapcsolódván a közoktatásba, elsőként vezette be Orissza államban az angol nyelvű tanítást. Írt egy kis könyvet az állam összes asramjáról, amiben említést tesz az egyikről, mely őseinek a tulajdona volt. "Van egy kis tanyám Orisszában, Csotimangalpurban. Van arra egy vallási célt szolgáló épület, melyet az őseim ajándékoztak a szent embereknek, bérmentes földként. Az intézmény vezetője megtagadta a menedéket az olyan vándoroktól, akik esős éjszakákon kopogtattak be szállást keresve. Tudtomra jutott a dolog és szigorú választ intéztem hozzá: földjét kíméletlenül visszavonom, ha a jövőben a vendégszeretet hiányával kapcsolatos panaszokat hallok" - írta. Bhaktivinód Thákur később megszerette a közigazgatást, és áthelyezték Bengálba. Egyik írásában felfedte a Bhágavatam történelmi nyelvezetének értelmét, amely ezrek figyelmét keltette fel. Napvilágra hozta a Bhágavata-purána oldalain elrejtett kincset, melyet ezután csakis helyes fényében olvashatunk, alázattal és szerényen. Néhány évvel később áthelyezték egy másik városba, Csampáranba. Élt itt egy brahma-daitya (egyfajta szellem). Lakhelyéül egy nagy banjan-fát választott, ahol sok romlott ember tisztelte őt. Egyszer egy híres, tudós lány apja jött Bhaktivinódhoz alamizsnáért. Ő egy feladattal bízta meg: üljön a banjan-fa alá, melyben a szellem tanyázik és olvassa fennhangon a Bhágavatamot. Egy hónap múlva, amikor a Bhágavatam olvasása véget ért, a fa azon nyomban földre zuhant, a szellem pedig örökre elment. Mindenki hálás volt ezért, kivéve néhány tisztességtelen embert, akik a szellemet imádták.

Bhaktivinód következő alkalommal Puriba költözött. A körzeti megbízott mindig is szerette volna, ha hozzá jön dolgozni, és megkérte, intézze a Dzsagannátha templom ügyeit. Bhaktivinód fáradozásainak köszönhetően sok ügyeskedőt lefüleltek, és az ételek felajánlásának idejét különleges pontossággal szabályozták. Úgy gondolta, hogy a rendbontások különösen egy Bisikiséna nevű illetőnek köszönhetőek, aki magát Mahá-Visnu inkarnációjának tartotta. A vizsgálat eredményeképpen Bhaktivinód szélhámosnak és bűnösnek találta őt, s a kerület törvényeinek a megszegésével vádolta. Ezek után a csaló másfél évre börtönbe került, s miután kiszabadult, hamarosan meg is halt. Ez az ember valóban rendelkezett természetfeletti erőkkel, de mivel ezek nem lelki eredetűek voltak, kénytelen volt engedni Bhaktivinód akaratának. Bisikiséna rettegésben tartotta az egyszerű embereket, és mindenki óva intette őt, hogy megdorgálja, még ha az igazság érdekében is, attól a komoly bajtól tartva, amit a jógi okozhat. De Bhaktivinód nem volt kérkedő, nem adta tudtára az embereknek igazi képességeit és lelki erejét, amellyel végül is könnyedén letörte az imposztor démoni erejét. Bisikiséna bukásával egy másik faluban is felbukkant egy ál-Balaráma, és Isten más ún. inkarnációi is, de az ő terveik hasonlóképpen meghiúsultak.

Míg Dzsagannátha Puriban tartózkodott, Thákur Bhaktivinód idejének nagy részét a transzcendentális irodalom tanulmányozásával töltötte. Jegyzeteket készített a Baladéva Vidjábhúsana magyarázataival ellátott Védánta-szútrákhoz, megírta a Kaljána-kalpatarut (egy vaisnava énekekből álló gyűjteményt). 1877-ben otthagyta Puriban a közigazgatást, és 1881-ben elindította a jól ismert lelki folyóiratot, a Szaddzsána-tósanit ("Megnyugvás a tiszta odaadásban"). Kiadta a Srí Krsna-szamhitát, amelynek legnagyobb érdeme, hogy filozófiailag is alátámasztja a Legfelsőbb Személy, Krsna lelki mivoltát. Ez a könyv felnyitotta a tanult emberek szemét, és felvilágosította őket Istenhez fűződő valódi kapcsolatukról. Sok tudós elismerését váltotta ki ezzel, mivel a nagyközönség Krsnát csak irodalmi alkotások hőseként ismerte. Bhaktivinód - védikus bizonyítékokkal alátámasztva - Krsnát mint Parabrahmant, az Abszolút Létezőt, a Legfelsőbb Transzcendentális Személyt ismertette.

Amikor Naráilban tartózkodott, ellátogatott Vrindávanba. Ott összeütközésbe került egy Kanydzsharasz néven ismert bandával. Ezek a banditák minden utat elfoglaltak a szent helyek körül, és megtámadták az ártatlan zarándokokat. Bhaktivinód Thákur a közrendészet tudomására hozta ezt, és sokhónapi erőfeszítés után végleg kiűzték a zsiványokat Vrindávanból. Itt-tartózkodása alatt Thákur Bhaktivinód mély elhivatottsággal hirdette a szent nevek zengésének fontosságát és szabályait.

Amíg Bhárászatban tartózkodott, találkozott a híres bengáli íróval, novellistával és drámaíróval, Bankimacsandrával, aki éppen befejezte egy Krsnáról szóló művét. Mivel az író elismerte Bhaktivinód tekintélyét a Krsnáról szóló lelki tudományban, megkérte őt, nézze át a kéziratot. A mű tele volt evilági, nyugati stílusú spekulációkkal és elképzelésekkel, de négy nap alatt Bhaktivinód az egész szöveget felülvizsgálta, és az Úr Csaitanja tiszta eszményeihez igazította. Bankimacsandra az általa írt előszóban háláját fejezte ki Bhaktivinódnak törekvéséért. A könyv megjelenése után hamarosan el is fogyott. Élete utolsó évében egy magas udvari beosztású ember az ő segítségét kérte a Bhagavat-gíta Visvanáth Csakravarti Thákur magyarázataival ellátott kiadásához. Ezután Thákur Bhaktivinód egy, a maga nemében páratlan művet alkotott, Srí Csaitanja-siksámrita (Csaitanja nektári tanítása) címen, amely Maháprabhu teista filozófiájával és a nyugati gondolkodók elméleteivel foglalkozik. Ebben a könyvben pontról-pontra megcáfol minden más elméletet és bebizonyítja, hogy Csaitanja filozófiája szilárd, és megdönthetetlen. 1885-ben elindított egy Srí Visva-vaisnava-rádzsa-szabhá nevű társaságot, a tiszta Hari-bhakti terjesztése céljából. Kalkutta sok kimagasló polgára kedvelte őket, és jó néhány csoport alakult még hasonló célkitűzéssel.

Bhaktivinód annyira vágyott megpillantani az Úr Csaitanja földjét, hogy ha csak tehette, a közeli városokat látogatta. Amikor nem kapott engedélyt az óhajtott útra, hivatalosan kérte a közigazgatási szervek jóváhagyását, de visszautasították. Végül nagy örömére mégiscsak Krisnanagarba utazhatott, 25 mérföldre Navadvíptól (Májápur). Minden szabad percét Navadvíp vidékének megismerésére szentelte. Sokat érdeklődött az Úr Csaitanja kedvteléseinek pontos holléte felől, s hamarosan felfedezte, hogy az akkori Navadvíp még csak egy száz éve fennálló város volt. Meg volt győződve arról, hogy nem Navadvíp városa Csaitanja születésének hiteles helyszíne. Sok akadály leküzdése után végül tudomására jutott egy hely, amelyet az önmegvalósult lelkek nagy tiszteletben részesítettek, mint Maháprabhu igazi születési helyét, és amely akkoriban a mohamedánok tulajdona volt. Helyszíni kutatások, s olyan a 18. századból fennmaradt ősi térképek bizonyítékai alapján, melyek feltüntették Májápur nevét, végre sikerült megtalálnia a szent helyet. A kutatások eredményeképpen egy jelentős mű is született, melynek címe: Navadvípa-dháma-mahátmya.

1895 jelentős év volt a vaisnavák számára és Bhaktivinód Thákur volt az események legkiemelkedőbb alakja. Ebben az évben hivatalosan is megállapította Csaitanja születési helyét, és bebizonyította annak azonosságát és fontosságát. Látogatók ezrei voltak jelen e neves eseménynél.

Útjáról visszatérvén Thákur Bhaktivinód azzal a szándékkal, hogy felfedezésének szilárd alapot teremtsen, a tökéletes alázatosság szellemében házról-házra járt, hogy összegyűjtse a pénzt egy templomra. Az Amrita Patrika Bazar című újságban 1894. december 6-án a következő cikk jelent meg: "Bábu Kedáranáth Datta az előkelő közigazgatási képviselő egyike a bizottság legaktívabb tagjainak, akik adományokat gyűjtenek Kalkuttában és máshol. Ha a szükség úgy kívánja, a nemes tudós kész házról-házra járni, és minden hindu úriembertől egy rúpiát kérni a magasztos cél érdekében. Bábu Kedáranáth Datta oly szilárdan ragaszkodik elhatározásához, hogy egy táskával a kezében rója az utcákat. Egy ilyen alázatos bhakta már puszta jelenlétével is megtiszteli azt a házat, ahová betér. Reméljük, egyetlen hindu gentleman sem lesz, aki anélkül küldené el őt, hogy a tőle telhető legnagyobb alázattal, egy kis hozzájárulással segítené a Gaura-Visnuprijá templom építését." Erőfeszítései nem maradtak eredmény nélkül, az adományok csakhamar összegyűltek.

A szent név hirdetése gyorsan haladt, és hamarosan eljutott a földgolyó távoli sarkaiba is. Maháprabhu születési helyének felfedezése után Bhaktivinód megírta a Gauranga-szmarana-mangala-sztótrát, melynek előszava tartalmazza Csaitanja életét és tanításait. Ez a mű hamarosan majdminden oktatási intézményben ismertté vált.

Bhaktivinód Thákur egyre nagyobb lendülettel prédikált. Jegyzeteket készített a Brahma-szamhitához és a Krsna-karnámritához, valamint kiadta hallhatatlan értékű munkáit, a Harináma-csintámanit és a Bhadzsana-rahaszját. Sajtó alá rendezte a Srímad-bhágavatárka-marícsi-málá kommentárokkal ellátott kiadását, amely a vaisnava filozófia esszenciáját tartalmazza a Bhágavata legfontosabb versei alapján. Tolla soha nem fáradt, és még sok más filozófiai művet alkotott. Az írást késő este kezdte, miután hivatali munkájával végzett, és hajnali egy-két óráig alkotott - ekkor születtek a dalok is. Munkáinak legnagyobb része a Szaddzsana-tósani magazinban jelent meg. Nemcsak írt, de számtalan előadást tartott Bengál különböző területein. Személyes megjelenése csodálatos hatással volt az emberekre.

A 20. század elején ismét Purit választotta lakóhelyéül és egy házat épített a tengerparton. Sok becsületes lélek kereste áldását, amit ő mindig készségesen megadott nekik, noha belépett a lemondott életrendbe, és 1908-ban bábádzsi felavatást kapott Gaurakisóra dász Bábádzsitól. Habár teljesen visszavonultan élt, mégsem tudta elkerülni azt a rengeteg embert, akik állandóan látogatták. Mindannyian megkapták a lelki nevelést, utasítások és áldások óceánját. Bhaktivinód 1910-ben végleg visszavonult, és tökéletes szamádiba, az Úr örökös kedvteléseinek nektáróceánjába merült.

1914-ben, Gadádhara Pandit eltávozási napján tért vissza Gólókára, a lelki világ örömteli birodalmába.

(Gangesz 4-5. száma, 35.oldal)